Kolontár település honlapja

A Kolontári Harang. (novella)

Tél van. Egészen pontosan, holnap lesz karácsony. A felkelő nap fázósan, dideregve tekintett le a földre, pedig már jócskán elkésett, de úgy gondolta minek sietni. Csend, és nyugalom honolt mindenhol. Szokatlanul nagy csend. A fák kopár ágaira, ráfagyott a dér, és a reggeli nap bágyadt fénye megcsillant rajtuk. Ám a mélyebben fekvő területeket, és az erdő szélét gomolygó ritkás köd takarta. A nap összeszedte minden erejét, hogy elűzze a ködöt, de nem sok sikerrel járt.

A templom tornyában a nagy harang álmosan tekintett végig az utcákon, aztán felnézett az égre, és csak úgy magába dünnyögte.

- Ez a vén aranytányér is már csak arra jó, hogy világítson! Fénye van, de melegíteni, azt

aztán már nem tud. – billentett egyet magán a harang, csak úgy óvatosan, komótosan, nehogy megkonduljon, hisz most nem kell harangozni. – Már sok-sok éve ott lakott a templom tornyában, talán már nem is emlékszik rá senki, hogy mióta, s harangozott, ha szükség volt rá. Egy faluban mindig történik valami. A déli harangozás olyan megszokottá vált neki, mint az embereknek a munka. Minden délben tizenkét órakor megkondult, hangja betöltötte a környéket, és ha szél is fújt az elrepítette messzire érces hangját. Ilyenkor a galambok ijedten röpültek ki a torony ablakából, mintha űzték volna őket. Csak a vén bagoly maradt a helyén, nyugodtan pislantott egyet - kettőt, aztán ügyet sem vetve a harangra, becsukta szemét és békésen álmodott tovább.

A temetést nem szerette a harang. Ilyenkor búsan szólt a hangja, szinte fájdalmas volt hallani minden kondulását s a magasból lepillantva a feketeruhába öltözött emberek sorát nézve arra gondolt, - miért nekem kell ezt a szomorú hírt világgá kürtölnöm? - Bezzeg amikor keresztelő, vagy esküvő volt, a hangja vidáman, csengve - bongva harsogott és szinte együtt örült, kacagott az emberekkel.

A reggeli csípős dér a harang oldalára is rárakódott, azt próbálta magáról lerázni óvatosan. Mikor sikerült neki, kinézett a torony ablakán, és szomorúan bólintott egyet. Megint üres az utca. Olyan lett a környék, mint egy kísértet tanya. Máskor ilyenkor már nyüzsgött a falu népe. Asszonyok szaladgáltak a boltba, kémények eregették magukból a szürke füstöt, kutyák ugattak egymásnak, mert rájuk is átragadt a várakozás öröme. A karácsony semmihez nem hasonlítható, kalács szagú, méltóságteljes öröme. Néhány helyen disznó sivalkodott, amikor meglátta a böllért, habár az effajta dolgot, már napokkal ezelőtt elintézték az emberek.

De most, lassan ébredt a falu, még a kocsmában is halkan, csendben beszélgettek a férfiak. Itt-ott feltűnt egy asszony, aki orvosi maszkkal a szája előtt sietve vitte hazafelé a frissen sült kenyeret a boltból. A falu némán hallgatott, mint egy hatalmas vörös kísértet. A házak faláról mállott a vakolat és a festék. S a harang visszagondolt a pár hónappal ezelőtt történtekre.

Azon a napon egészen különös dolog játszódott le. Valami, amit a harang nem tudott megmagyarázni. Sok-sok héttel ezelőtt történt az egész, mégis tisztán emlékszik rá. Valami elpattant, hiszen egészen tisztán halotta a harang. Egy hang, ami iszonyatot keltett benne. Ezt a különös hangot az emberek nem hallották, pedig még az állatok is felfigyeltek a különös zajra. Aztán minden maradt a régiben. A hang nem ismétlődött meg és már el is felejtette, amikor hatalmas robajjal ledőlt a tározó oldala. A leírhatatlan vörös áradat szinte percek alatt öntötte el a környéket. Vitt mindent, ami az útjába került.

Az elkövetkező idők iszonyattal töltötték el a harangot, és olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy szinte nem is emlékszik mindenre. Pedig innen fentről mindent látott. Talán jobb lett volna, ha becsukja a szemét, de nem lehetett.

Múltak a napok, hetek, hónapok, és a környék teljesen megváltozott.

Látta az emberek elkeseredését, téblábolását. Sok család elköltözött, és sok házat lebontottak. Keserűen gondolt arra mi lesz most az ő hangjával? Már nem fogja senki hallgatni? Nem akart csak temetésre harangozni! Esküvőt, keresztelőt, szeretett volna.

De sajnos a régi életek boldogságát belepte már a vörös iszap. A szél néha bolondul hajkurászta a megszáradt vörös port, mintha tetszene neki, aztán gondolt egyet, és abbahagyta, mert rájött arra, hogy neki sem jelent örömet. Nem játék ez, hanem valami megmagyarázhatatlan borzalom. A napok múltak egymás után, és most az újjáépítés, a takarítás volt a mindennapi teendő. Az emberek némán elkeseredetten élték tovább csendes napjaikat.

A harang végignézett a megmaradt házakon, de nem látott senkit.

- Estére szent este lesz. – suttogta halkan. – Vajon milyen ünnep lesz az idén?

Pedig hogy szerette ezt a napot. Olyan régóta figyelte már a falut, hogy a szokásaikat is ismerte mind.

A szomszéd házból az öregember ilyenkor elővette a régi ütött kopott biciklit, betért a kocsmába egy felesre, és a hangoskodó férfiaknak csak úgy a vállafölött odavetette.

- Megyek fát venni, mert az asszony kiadta a parancsot, fenyőfa nélkül nem ünnep az ünnep.

- Aztán hová megy Jóska bácsi! - kérdezték többen is.

- Át a szomszéd faluba, ott már olcsóbban adják a fenyőfát.

És amikor elmaradt mögötte a házak sora, az öregember letért az országútról, s befordult a közeli erdőbe vezető földútra, és egy óra múlva frissen kivágott gyönyörű fácska volt a kerékpár csomagtartójához kötve, és vidáman tekert hazafelé. Mondták is neki amint a kocsma előtt megállt, hogy a nagy „vásárlás" örömére ismét felöntsön egy felest.

- Na Józsi bá, igen szép fát sikerült venni.

- Bizony - bólogatott az öreg hamiskásan – mondtam az eladónak, hogy ugyan már a legszebbet adja nekem.

A harang ilyenkor majd meg pukkadt nevettében, hisz ő mindent látott. Látta az öreget, amint a bicikli vázára erősített kis baltával pillanatok alatt kivágta a fát, az erőben.

Most csend ülte meg a falut. Szinte bántó néma csend. A harang is egyedül maradt, mert a bagoly nem talált magának ennivalót, így fogta magát, és elköltözött, kitudja merre. A galambok is elmentek, másutt kerestek szállást és ennivalót maguknak. Hosszú hetek óta nem látott egyetlen egy állatot sem, csak egy kóbor róka szaladt át a sötétedő falun. Körbenézett a főutcán, aztán az erdő felé vette az irányt. Orrát, szaglását tönkretette a szálló por. Híres szimata már a múlté volt.

Kora délután a nap elbújt egy hatalmas felhő mögé, és hűvös szellő lopakodott elő az erdőből. A harang bánatosan gondolt az estére, aztán szokás szerint megint körbekémlelt, és meglátta, amint a vastagra hízott szürke hófelhők gomolyogtak a hegyek mögött. Ettől olyan izgatott lett egyszeriben, hogy csuda.

- Jön a hó! – ujjongott. – Talán fehér karácsony lesz! És végre elfedi ezt a vörös valamit,

amitől úgy néz ki a föld, mintha ezer sebből vérezne.

Később még felsütött egy pár percre a nap, de aztán végképp lepihent, este lett. A mindent befedő vörös szín először rozsdabarnára, majd feketére változott. Amint a nap utolsó sugara is elbúcsúzott, vékony köd ereszkedett a falura.

- Nem baj, - mosolygott a harang – nem sokáig leszel itt.

A köd először ott lapított a falu szélén, aztán lassan körülfogta a házakat, és egyre szorosabbra vonta az amúgy is sötétbe burkolózó látóhatárt. Ám alig lepte el a köd a falut, az erdő szélén feltámadt a szél, először lassan, majd egyre nagyobb erővel rohant a gomolygó ködre, és nem

telt bele egy óra, már mind a ketten ott kergetőztek a kicsorbult tározó felett, s lassan onnan is tovább álltak.

A harang már készülődött az éjféli misére. Megköszörülte torkát, persze csak úgy halkan, s izgatottan leste az utcákat, vajon eljönnek-e az emberek?

- Karácsony van – suttogta – ma van szenteste, és ha csak egy - két órányi boldogság

és béke jutna nekik, az a kis öröm, talán átsegítené őket a nehezén.

Aztán megpillantotta, hogy a közeli utcából egy család elindult a templom felé. Amott is nyílt a kapu, és egy fiatalember szégyenlősen lehajtott fejjel indult neki az útnak – nem szokott ő templomba járni, de most úgy érezte, menni kell.

A templomtorony ablakán a harang már alig bírt megmaradni.

- Jönnek! – ujjongott – Jönnek az emberek.

Lassan-lassan gyűlt a tömeg. Itt is, ott is felbukkan a sötétben egy - egy fázósan összehúzódzkodott ember, amott egy fiatal család apró gyermekekkel.

Az öreg nénike fájós lábaival lassan botorkált, de a fiatalember, aki az előbb még szégyenlősen lehajtott fejjel ballagott, belekarolt az idős asszonyba, hogy a néninek könnyebb legyen a járás.

A falu szinte felébredt, és csaknem minden ember az éjféli misére tartott.

A harang kihúzta magát, hisz eljött az ő ideje. Lassan megkondult, aztán egyre hangosabban zúgott a hangja. Mint a mennydörgés úgy dübörgött végig a harangkongás, a néma falu felett.

Betöltötte a környéket, a templom belsejét, s zengett érces hangja, hogy a szívekbe reményt, megkönnyebbülést hozzon.

- Élni-élni! - zúgott a harang.

- A halottakért már harangoztam, a ledózerolt házakért is, és az elpusztult állatokért is.

Most az élőkön van a sor, hisz olyan elkeseredettek olyan gyámoltalanok! Kicsúszik alóluk a világ! – zengett a harang – bimm-bamm! Mit adhatnék nekik? – Összeszedte minden erejét és csak zúgott-zúgott, mintha szólni akarna hozzájuk. A bánatot és a gyászt majd nyomtalanul elhordja az idő. Van kiút, csak akarni kell! Nehéz lesz, de bízni és küzdeni kell! Szinte repesett az örömtől. – Mindenki eljött! - ujjongott magában.

Az emberek felkapták a fejüket, s szemükben könnyekkel siettek a misére. A csoszogós öreg nénike amint meghallotta a harangszót, megállt, majd a fiatalemberhez fordulva suttogta.

- A harang! A mi harangunk! – ráncos öreg kezét a szívére tette, mert úgy érezte, menten

kiszakad belőle. - Hogyan is mehetnénk el innét? Hiszen ide köt minden! Ide tartozunk akárhogy is volt. Nem igaz fiam?

- De – bólintott egyet a férfi - maradunk és legyőzzük a borzalmat.

Elkezdődött a mise, és a harang csendben áhítattal hallgatta a halk mormogást. „Miatyánk ki vagy a mennyekben".......... Szívszaggató volt, ahogy az imát megtörte egy fel-feltörő zokogás.

Odakinn pedig a hó szép csendben hullani kezdett. Először csak nagy ritkás pelyhekben, aztán mind sűrűbben s mire az éjféli mise véget ért, fehér takaró fedte be a falut. A csillogó hópelyhek egymás után érkeztek lefelé, s az utcai lámpa fényénél olyanok voltak, mint a hulló gyémántok.

Eltakarta a vörös borzadályt, s ünneplőbe öltöztette a házakat, az erdőt, és az utakat. Elfedve a halál és a pusztulás vörösre változott iszonyatát.

Mikor a misének vége lett, az emberek ámulva nézték a hatalmas változást. Sehol nem látszott a vörös szín. Az öröm gyökeret vert szívükben és a gyász mintha messzire szállt volna, megkönnyebbülve indultak hazafelé.

Az öreg néni amint meglátta a hófehér tájat, könny öntötte el a szemét és végig csordult ezer ránccal barázdált arcán.

- De szép lett minden! – suttogta, azzal feltekintett a templom toronyára – S milyen szépen szólt ma a harang! Olyan ünnepélyes volt!

Aztán belekarolt a fiatalember felé nyújtott karjába és elindultak hazafelé. A harang hangja pedig ott csengett a fülükben, szívükben és elkísérte őket hazáig.

Vége.

Írta: Horváth Sándorné. (Horváth Jutka)

Budapest, 2010